Wednesday 20 April 2016

Modern klasszikus - Robert Galbraith krimik

Valamilyen oknál fogva eléggé nehezen álltam neki ennek az ajánlónak a megírásához, pedig ha van könyvsorozat, amely iránt feltétlen, nyáladzó imádattal viseltetek, az a Cormoran Strike sorozat. Már az első regénytől bolondultam a nyomozóért, meg úgy egyáltalán mindenért, ami ezekben a könyvekben van. Mivel a héten fejeztem be a Careeer of Evilt, úgy döntöttem, végre összeszedem, mit is szeretek ebben a sorozatban. Kis kedvcsináló azoknak, akik még nem vágtak bele.



Krimiről persze eszetlenül nehéz jó ajánlót írni anélkül, hogy bármilyen csavart lelőnénk, ezért a regények történetére próbálok minél kevesebb utalást tenni. Tényleg azt gondolom, hogy egy kriminek úgy a legjobb nekiesni, ha valaki semmit, de tényleg semmit nem tud a történetről, mert így lesz meg az az érzés, hogy szinte ugyanazt az utat járjuk be, mint a nyomozó.
Egy klasszikus krimit írni nem annyira nehéz, legalábbis az alap maga nem bonyolult. Minden esetben adott egy (vagy több) halott, egy nyomozó, és egy gyilkos. Ezen sokat variálni nem lehet, ha lebontunk minden sallangot, a váz mindig ez marad. A rossz krimi ezen nem is nagyon lép túl, általában kiszámítható, a limitált mennyiségű gyanúsított közül az olvasó is könnyen rájöhet, hogy ki a tettes. Attól persze egy krimi nem lesz jó, ha nem lehet kitalálni, ki a gyilkos (simán lehet, hogy végigmegy a történet, és a semmiből kiderül, hogy volt egy titkos alak, aki az utolsó három oldalon jelent meg, és bizony ő az akire senki nem gondolt - mert nem volt ott addig).
Nade mitől lesz jó (szerintem) egy krimi? Megpróbálom most a Galbraith könyveken szemléltetni.



A nyomozó

Elég egyértelmű, hogy egy izgalmas főszereplőn áll, vagy bukik egy regény sikere. Egy krimire azonban ez szerintem hatványozottan vonatkozik, mert ennek a karakternek tényleg a fejébe kell költöznünk, ha követni akarjuk az eseményeket. Az, hogy mennyire érdekel minket a megoldás, hihetetlenül függ attól, hogy mennyire érdekel minket maga az ember aki megoldja. Egy extrém példa erre a Columbo filmsorozat, amelyben aztán pláne nem húzóerő az, hogy meg akarjuk tudni, ki a gyilkos - hisz már tudjuk. Columbo gondolatmenete, aranyos beszélgetései, a ballonkabátja, a felesége, meg gyakorlatilag mindene a 70-es évektől 2000-ig rengeteg embert szögezett a képernyő elé.
Cormoran Strike egy hasonlóan izgalmas figura, akit élmény megismerni. Megvan benne minden, ami a jellegzetes nyomozófigurába (talpraesett, okos, leleményes, nem retten meg a bűnözőktől, stb.) kell, de annyi minden más érdekesség van vele kapcsolatban, hogy már csak azért is követni akarjuk, hogy róla, mint emberről, többet megtudjunk. Strike a jellegzetes nyers, kicsit ijesztő zsenifigura, aki annak ellenére, hogy néha szinte taszítóan viselkedik, valamiért mégis nagyon vonzza az ember figyelmét. Már az első regény végére is megtudjuk, hogy nem az a mogorva alak, akinek elsőre hittük, ahogy pedig halad előre a sorozat, ez egyre igazabbá válik.


A nyomozó és az olvasó segédje

A krimik nagy többségében természetesen a nyomozó nem egyedül dolgozik, van aki segítse. erre a segítségre persze a nyomozónak nem feltétlenül van szüksége, minél több krimit olvasok, annál inkább gondolom azt, hogy a segítő legtöbb esetben inkább magának az olvasónak kell. Kicsit, mintha a segítő maga az olvasó lenne, sok esetben azért van ott, hogy a nyomozónak legyen kinek elmondania, mi is folyik épp, mit gondol az ügy addigi állásáról. (Sherlock Holmes és Watson doktor párosa például jellegzetes példa, de akár Poirot és Hasting kapitány párosa is szóba jöhet)
Általában nem sokat tesz hozzá az ügy megoldásához, mégse kérdőjelezi meg senki a létjogosultságát. Nem is kell, mert nagy szükség van rá ahhoz, hogy az olvasó követni tudja az eseményeket.
Galbraith regényében Robin ezen a sablonon egy kicsit túllép. Tényleg aktív résztvevője az eseményeknek, fontos szerepe van, még akkor is, ha helyenként inkább jobban összekuszálja a szálakat, minthogy kibogozná őket. Értő, érző, okos karakter, ráadásul egy nagyon talpraesett női karakter, aminek én külön örültem.
Ami pedig nagyon fontos: Robin fejlődik! Regényről regényre vagányabb, érdekesebb, többet tesz hozzá. Én végtelenül kíváncsi vagyok, merre fog tovább haladni a következő regényekben. És itt a következő fontos pont...


Mindegyik regény mutat valami újat

Igen, talán ez az egyik legfőbb ok, ami miatt megőrülök a Strike sorozatért. Mindegyik regénnyel kicsit többet tudunk meg a szereplőkről, kicsit fokozódik a feszültség a nyomozás közben, minden regénnyel romlik a viszony Strike és a rendőrség között, mindegyik regényben máshogy áll Strike vállalkozása.
A klasszikus krimisorozatokból ez általában hiányzik. Poirot és Miss Marple minden regény elején ugyanott van (kivéve talán Poirot utolsó esetét, ami nekem talán pont emiatt is az egyik kedvencem), Sherlock és Watson folyton a Baker streeten bandáznak, és még sorolhatnám. Persze nem is feltétlen hiányzik a változatosság, mert ezek a felállások annyira jól működnek, hogy igazából elég, ha csak a bűnügy változik. Hozzátenném, sokan talán emiatt tartják eléggé unalmasnak ezeket a sorozatokat, de nagy többségben azért nem ez szokott lenni - nem véletlenül lettek ők az ikonikus nyomozók.
Cormoran Strike esetén ez egész máshogy van, mindegyik könyvben más élethelyzetben látjuk, mindig kiderül róla valami új, mindig más helyzetben találjuk épp a regény elején, és a regény során is változik, hogy mi van vele. A háborús múlt és az elhintett alvilági kapcsolatok pedig már mind csak pikáns fűszer a levesben.
Nem csak ő alakul, Robin is változik, fejlődik. Míg eleinte azt gondolnánk róla, hogy csak egy jellegtelen szőke maca, aki iratokat tologat, idővel rájövünk, hogy mennyire vagány csaj valójában. Ami pedig nagyon fontos, hogy mindeközben megmarad ugyanolyan nőiesnek, mint az elején, nem válik maga is egy férfiszerű alakká (ebbe a hibába rengeteg krimi beleesik).
Kicsit olyan, mintha ez egy regényen átívelő nyomozás lenne, mely során egyre többet tudunk meg róluk.

Robert Galbraith egyébként egy álnév, amely mögött J.K.Rowling rejtőzik.
Izgalmas gyilkosságok, izgalmas bűnözők

A lista végére tettem ugyan, de nehogy azt higgyétek, hogy ennyire sokadlagos dolognak tartom magát a gyilkosságot, amely voltaképp mindig elindítja a regényt. Egyáltalán nem így van, egy dögunalmas bűnügyért nem fog senki sikoltva tapsikolni, hogy végre oldja meg egy nyomozó.
Egy jó krimis bűnügybe mindig kell valami érdekes csavar, amivel az átlagember és a rendőrség nem tud mit kezdeni - ilyenkor van szükség a kiváló nyomozó alakjára.
A Strike-regények itt sem okoznak csalódást, a bűnügyek izgalmasak, helyenként kifejezetten megrázóak és kegyetlenek (ráadásul eddig úgy vettem észre, hogy regényről regényre durvábbak), amelyeknek sikoltunk a megoldásáért.
Ezen kívül fontos az is, hogy nem megfejthetetlenek. A szemfüles olvasó végig tudja követni az egészet úgy, hogy a nyomok alapján kitalálhatja, ki a tettes. Olvastam már olyan krimit, ami erre nem volt képes, és a semmiből jött egy random megoldás a végén, nem is véletlenül nem hagyott bennem mély nyomokat. Az igazi krimirajongónak persze az a jó, ha mindvégig az a kicsit viszkető érzése van olvasás közben, hogy ott van az orra előtt a megoldás, valahogy mégse jön rá - és akkor jön a nyomozó, aki beilleszti a kirakós utolsó darabját.
Galbraith ezt is jól csinálja, szuperül játszik az időzítéssel, hogy mikor rántja le a leplet a megoldásról.


A sorozat persze nem hibátlan. Helyenként túlságosan el van nyújtva valami jelentéktelen cselekmény, szinte kényelmetlenül sokszor van szó a műlábról (itt van egy nagy kérdőjel, mert szerintem például ez remekül illusztrálja, milyen lehet egy művégtaggal élni - az ember nem akar vele foglalkozni, mégis állandóan szembesül a ténnyel, hogy ott van...), Matthew messze túl idegesítő és messze túl keveset tudunk róla ahhoz, hogy ne szurkoljunk minden erőnkkel azon, hogy Robin végre kidobja a fenébe. Ráadásul Robin maga helyenként kifejezetten idegesítő tud lenni, hajlamos arra, hogy hisztizzen és sértődöttségből katasztrofálisan rossz döntéseket hozzon.
Ezek a negatívumok mind az ember ízlésétől függnek persze, nekem például egyáltalán nem érződött túl soknak a történet, nem volt túl hosszú egyik regény sem. Az utóbbi időben amúgy is eléggé az lett a divat, hogy minimum 300-400 oldalas legyen egy regény, a 200 oldalas regény szinte már csak füzetnek számít - így voltaképp a divat is ezt diktálja.  

Összességében én csak annyit tudok hozzátenni, ha még nem lett volna egyértelmű, hogy odavagyok ezért a sorozatért. Remegve várom, hogy kijöjjön egy újabb rész, és remélem, hogy egyszer Strike is egy olyan híres nyomozóvá válik, mint Hercule Poirot vagy Sherlock Holmes. A képességei szerintem megvannak hozzá, már csak a sok lelkes olvasó kell. Egy klasszikus krimi, modern köntösben.
Remélem tehát, hogy meghoztam a kedveteket egy kis olvasáshoz, még semmiről nem maradtatok le, itthon jelenleg a harmadik kötet megjelenésére vár a Galbraith-rajongók tábora (én mondjuk nem vártam a magyar megjelenésre, nekiestem az eredetinek, amint kapható volt).
Én azoknak is javasolnám, akik amúgy nem olvasnak igazán krimit. Annyi érdekes mellékszál van (különösen a második és harmadik kötetben), hogy simán találni benne rengeteg mást is, ha épp a bűnügy nem köt le. Én azonban elég biztos vagyok benne, hogy le fog kötni.

No comments:

Post a Comment